Névadónkról
Arezzói Guido (992?-1050) bencés szerzetes, zeneteoretikus és zeneszerző.
Legfontosabb vívmánya a zenei írás-olvasás megreformálása, mely három lényeges részből állt:
- A vonalköz használata.
Régebben a vonalak száma a dallam hangterjedelmétől függött, azaz annyi vonalat használtak, amennyi éppen kellett. Mivel csak a vonalakra írtak, közéjük nem, a nagyobb hangterjedelmű dallamokat a sok vonal miatt elég nehéz volt olvasni. Guido újításának köszönhetően a vonalrendszert 4 vonalban sikerült maximálni (ez később 5-re bővült).
- A hangok elnevezése.
Talán a legismertebb leleménye Guidónak az ún. szolmizációs hangok megalkotása. Mivel korábban a hangok egymáshoz viszonyított helyzetének felismerését semmilyen rendszer nem segítette, az ötlet, hogy nevet ad a hangoknak, rendkívül hasznos húzásnak bizonyult. Dallamot írt az Ut queant laxis kezdetű Szent János-himnuszhoz, méghozzá szándékosan úgy, hogy a sorkezdő szótagok (ut, re, mi, fa, sol, la) mindig egy-egy hanggal magasabban kezdődnek az előzőnél, így bármelyik kórusénekes könnyedén megjegyezhette azok egymáshoz viszonyított helyét. Ennek a rendszernek az ismerete pedig lehetővé tette, hogy hosszadalmas tanulás nélkül, első látásra bármit elénekeljünk. Persze némi gyakorlottsággal.
- Kulcsok használata.
Némiképp ellentmondva a fenti tirádának: sokra megyünk a hangok nevével (önmagukban!), ha nem tudjuk, hogy milyen hangról kezdünk! Ha nincs viszonyítási pont, az egész rendszer a levegőben lóg, mindenféle gyakorlati haszon nélkül. A kulcs pedig éppen ezt teszi: meghatározza egy adott hang helyét a vonalrendszeren. Ezzel pedig megvan minden, amire szükségünk lehet, íme a fix pont, ami már Arkhimédésznek is jól jött, a zeneszerzők innen kezdve bármit leírhatnak, nem fognak ki rajtunk!
Köszönjük, Guido!
